.jpg)
Az emlékezet, amely pontosan és élesen őrzi az első találkozásokat Hannával, egymásba úsztatja a beszélgetésünk és az iskolaév vége közötti heteket. Ennek egyik oka találkozásaink, illetve azok lebonyolódásának szabályszerűsége. A másik ok: annak előtte soha nem voltak annyira zsúfoltak a napjaim, soha nem volt annyira sűrű és sebes folyású az életem. Visszagondolva az azokban a hetekben végzett munkámra, úgy tűnik fel, mintha állandóan az íróasztalnál ültem volna, és mindaddig föl sem keltem onnan, amíg be nem pótoltam a sárgaság miatt bekövetkezett összes mulasztásomat, amíg meg nem tanultam minden idegen szót, el nem olvastam minden szöveget, le nem vezettem minden matematikai bizonyítást, és meg nem értettem minden kémiai kötést. A Weimari Köztársaságról és a Harmadik Birodalomról már a betegágyban olvastam. Emlékeimben egyetlen hosszú találkozássá folynak össze találkozásaink is. Beszélgetésünk óta mindig délutánonként került sor rájuk; ha a késői műszakra ment Hanna, akkor három és fél öt, máskülönben három és fél hat között. Fél hétkor volt a vacsora, és Hanna eleinte sürgetett, hogy pontosan érjek haza. Egy idő múltán azonban nem értük be a másfél órával, és én elkezdtem ürügyeket keresni és kihagyni a vacsorákat.
A felolvasások miatt volt az egész. A beszélgetésünket követő napon Hanna tudni akarta, mit tanultam az iskolában. Meséltem neki Homérosz eposzairól, Cicero beszédeiről és Hemingway öreg halászának a hallal és a tengerrel vívott küzdelméről. Hallani akart görög és latin szövegeket, mire felolvastam neki az Odüsszeiából és Catilina elleni beszédekből.
- Németül tanulsz?
- Hogy érted?
- Csak idegen nyelveket tanulsz, vagy van még tanulnivalód saját nyelvünkről is?
- Szövegeket olvasunk. – Amíg beteg voltam, az osztály elolvasta az Emilia Galottit és az Ármány és szerelem című művet és rövidesen dolgozatot kellett írni róluk. Mindkét darabot el kellett tehát olvasnom nekem is, amit meg is tettem, amikor minden egyéb feladatomat elvégeztem. Ekkor már túlságosan késő volt fáradt is voltam, és másnap már nem emlékeztem az olvasottakra, ezért újra el kellett olvasnom a darabokat.
- Olvass fel nekem!
- Olvass te, majd elhozom a szöveget.
- Olyan szép hangod van, fiúcska, inkább téged hallgatlak, mint magam olvassak.
- Ó, nem is tudom.
Másnap azonban, amikor megérkeztem, és meg akartam csókolni, eltolt magától.
- Előbb olvass fel!
Komolyan gondolta. Félóráig az Emilia Galottit olvastam neki, és csak azután engedett zuhanyozni, majd az ágyba. Most én is örültem a zuhanyozásnak. A felolvasás hatására elment a kedvem, amivel ideérkeztem. Egy színdarab felolvasása úgy, hogy a különböző szereplők bizonyos fokig megkülönböztethetők és életszerűek legyenek, megkövetel némi koncentrációt. Zuhanyozás közben újra megjött a kedvem. Felolvasás, zuhanyozás, szeretkezés, majd egy kis heverészés még egymás mellett – találkozásainknak ez lett a rituáléja.
Figyelmes hallgató volt. Nevetése, megvető felszisszenései, felháborodást vagy tetszést kifejező felkiáltásai kétségtelenné tették, hogy feszülten követi a cselekményt és hogy Emiliát, csakúgy, mint Lujzát, buta kislánynak tekinti. A türelmetlenség, amellyel néha továbbolvasásra nógatott, abból a reményből fakadt, hogy az esztelenségnek végül mégiscsak meg kell szűnnie. „Hát ez nem lehet igaz!” Némelykor magam is sürgettem a továbbolvasást. Ahogy hosszabbodtak a napok, hosszabbodtak a felolvasások is, hogy alkonyat felé az ágyban lehessek vele. Amikor elaludt rajtam, és az udvarban elhallgatott a fűrész, fütyült a feketerigó, és a konyhában a tárgyak színéből már csak a világosabb és sötétebb színárnyalatok maradtak tökéletesen boldog voltam.
